Nem
tudom, hogy itt blogon említettem-e már, de körülbelül egy éve rendszeresen
járok sminkelni egy fotóshoz. Nagyjából a szívrohamhoz közeli állapot
kerülgetett, mikor egy kedves ismerősöm közbenjárásával először eljutottam a
Lovagi-műterembe. Nagyon szerettem Milán munkáit és mikor először találkoztunk,
kiderült, hogy nagyon nagy arc is… komolyan. A közös munka mindig nagyon jó
hangulatban telik és mivel Ő az, aki lehetőséget adott arra, hogy a smink ne csak
hobbi legyen és nála mindig úgy érzem, hogy egy lépéssel közelebb vagyok ahhoz,
hogy a sminkelés legyen a teljes munkaidős állásom (hú ez így annyira hülyén
hangzik), ezért mindig nagyon hálás leszek neki.
Na, a nyolcvan sor ömlengés után jöjjön a lényeg: egyik
vasárnap kreatív napot tartottunk, ahol két nagyon ügyes és nagyon szép
modellel kiélhettük magunkat (na jó, engem azért még egy picit buzdítani
kellett, hogy vaduljak és ne csak a komfortzónámban mozgolódjak, de a fiúk csak
kihozták belőlem, hogy összekencüljem ezeket a lányokat :D). Én sajnos csak
délután értem oda a műterembe, és lemaradtam egy szakállas focista srác fotózásáról
(de a szüleim teljesen meg vannak elégedve Milánnal, hogy „nem inzultál félmeztelen
szakállas fiúkkal”).
Először egy nagyon letisztult, atom fashion vonalat csináltunk,
egyenesre vasalt hajjal és nagyon minimál sminkkel.
Ő Szeidl Mirtill és 12 (12!!!!!!) éves.
Ő pedig Birkus Anna, aki nemcsak, hogy szép és nagyon bele tud nézni a kamerába,
hanem egy tündéri csajszi:
A szemeit szeretem a legjobban |
Ezután Zoli, a L-E-G-J-O-B-B-K-É-P-Ű-B-B fodrász (bocsi apu)
nagyon király frizurákat alkotott, én pedig egy sötétebb rúzst tettem fel a
csajoknak.
Amíg Annának csináltam a nagyonszínes* sminket, addig
Mirtill beállt a kamera elé és minden mozdulatából az látszott, hogy mennyire
unja ezt az egészet, és az ÖSSSZES kép nagyon jó lett (amúgy nem unta,
egyszerűen csak nagyon tudta, hogy mit akar csinálni).
Legvégül jöttek azok a képek, amiknek az előkészületeitől
nagyon féltem. Egy hétig mást sem csináltam, mint ilyen jellegű képeket
nézegettem a neten, egyik este még magamat is kifestettem (amivel mamára a
frászt hoztam), és az aggodalom nem is volt alaptalan, mert nagyon kis finomra
vettem először a dolgokat. Szépen elsatírozott, visszafogott színek, semmi
extra. Aztán Milán és Zoli odaálltak mellém és csak annyit hallottam, hogy „vadulj Fanni,
vadulj!” így a végére csak megszülettek ezek a sminkek (nem, ezek nem sminkek,
de jobb szót nem találtam rá):
Legvégén csak négyen maradtunk és Milánt nem hagytuk
megpihenni, szóval pár kép azért rólunk is készült (Milán sajnos végig a
fényképezőgép másik oldalán maradt):
Ja igen, Ő is nagyon bele tud nézni a kamerába |
A fodrászunkat pedig megjutalmaztuk a kemény munkájáért (na jó, talán egy kicsit magunkat is) |
Remélem, hogy tetszettek nektek a képek, nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, szóval várom kommentben az észrevételeket!
Milla puszi: Fanetto